Rafael Nadal – A szenvedélyes realista, visszavonul a tenisztől

Rafael Nadal visszavonulása, bár várható volt, az elmúlt hét egyik legtöbbet emlegetett sporthíre. Rafael Nadal rendkívüli karrierje véget ért az idei Davis Kupa döntőn, amelyet fedett keménypályán rendeztek Málagában, Spanyolországban—alig 204 kilométerre attól a helytől, ahol közel két évtizeddel ezelőtt berobbant a köztudatba a sevillai vörös salakon.

Ott Nadal a sportvilág figyelmét azzal ragadta magához, hogy legyőzte a világ második helyén álló Andy Roddickot, ezzel megalapozva Spanyolország győzelmét abban a Davis Kupa döntőben. Nadal akkor mindössze 18 éves volt, és a tenisz azóta már nem volt ugyanaz. Hat hónappal később a tehetséges balkezes megnyerte első Roland Garros címét a 14 közül.

Ahogy karrierje a végéhez közeledett, Nadal nem törekedett arra, hogy még egyszer diadalmasan álljon egy Grand Slam döntő színpadán, ahogy azt mások tették, vagy sokan remélték, hogy megteszi—talán a 2025-ös francia nyílt teniszbajnokságon. Ezt már 22 alkalommal megtette, és számára ez elég is volt.

„Oké, tarthatnék még egy évet, de minek?”—mondta Nadal egy sajtótájékoztatón Málagában, röviddel búcsútornája kezdete előtt. „Hogy minden egyes tornán elbúcsúzzak? Nincs akkora egóm, hogy erre szükségem legyen… Nem azért vagyok itt, hogy visszavonuljak, hanem hogy segítsek a csapatnak győzni.”

Az erőfeszítés hiábavalónak bizonyult. Nadal kedden 6-4, 6-4-es vereséget szenvedett Botic van de Zandschulptól az első egyéni mérkőzésen, és Hollandia végül döntő páros győzelemmel verte meg Spanyolországot.

Nadal, aki most 38 éves, oly régóta van velünk (21 évnyi versenyzés a Grand Slam-tornákon), hogy hajlamosak vagyunk elfelejteni, mennyire radikális jelenség volt. Ütéstechnika és stílus szempontjából a játékosok túlnyomó többsége egy hasonló sablonból kerül ki. Azok, akik igazán egyediek, ritkán emelkednek a legmagasabb szintre. Nadal ezt elérte, és időnként dominálta is a teniszt.

Gondoljunk vissza: mikor adott a tenisz utoljára egy ennyire szokatlan, elit szintű sztárt? Talán Björn Borg? Az ő erőteljes pörgetései és kompakt kétkezes fonákja is jól működött salakon. A svéd szenzáció hat francia nyílt teniszbajnoki címet nyert. Számoljunk csak utána.

Senki sem tanítja Nadal radikális játékát (jó ég, ő minden másban jobbkezes, csak a teniszben balkezes), de mindenkinek hirdetnie kellene a Nadal-féle mentalitást—Nadal munkabírását, alázatát, és mindenekelőtt hozzáállását.

„Hogy minden egyes tornán elbúcsúzzak? Nincs akkora egóm, hogy erre szükségem legyen”—mondta Nadal a Davis Kupa döntőn. „Nem azért vagyok itt, hogy visszavonuljak, hanem hogy segítsek a csapatnak győzni.”

Ez tette Rafa-t naggyá: ő kőkemény realista. Soha nem tűrte el a túlbonyolított gondolkodást vagy azokat az önigazolásokat, amelyekkel sokan élnek. A legtalálóbb meccselemzést tőle hallottam, amikor 2015-ben küzdött a formájával. Miután elvesztette a harmadik fordulós mérkőzést Fabio Fognini ellen az US Openen, így nyilatkozott:

„Beszélhetünk egy órát is, hogy okokat keressünk [miért vesztettem]. De számomra a sport egyszerű, nem? Ha egy kicsit rövidebben ütöd meg a labdát, az ellenfélnek több helye lesz. Ha kicsit kevesebb önbizalommal ütöd meg, akkor már nincs meg a korábbi pörgetés. Ha rövidebben ütöd meg, lassabban futsz—nem az van, hogy lassabban futsz, hanem az ellenfél hamarabb éri el a labdát, ezért tűnik úgy, hogy lassabb vagy, nem? Ez könnyen érthető, könnyen magyarázható, nehéz változtatni rajta, de meg fogom csinálni.”

Szavainak megfelelően Nadal visszanyerte a formáját—nem először és nem utoljára. De van még egy dolog. Nadal rendelkezett valamivel, ami a realistáknak gyakran hiányzik, vagy amit elveszítenek az úton. Ez pedig a szenvedély. A játék iránti szeretete megóvta attól, hogy cinikus vagy kiábrándult legyen, még akkor is, amikor teste újra és újra megsérült.

Nadal egy olyan sportoló és ember, akiben különböző, de erőteljes elemek egyesülnek. A pályán az egész csomag egy olyan erő volt, amilyet talán soha többé nem fogunk látni.